Na akkor jöjjön egy kis "mintöri" csak úgy, hogy ez a szép hétfői nap még kellemesebb legyen mindenkinek.
Szóval csak lényegesen, úgy 2-2.5 évvel ezelőtt mikor a portálra keveredtem, főleg kérések miatt kezdtem el írni, az alapkoncepció az úgy nézett ki, hogy az akkori számomra fontos portálosok benne legyenek és velük kapcsolatba írni egy sztorit, meg emellett volt még egy igen fura háttér történet is de az már mára a feledés homályába került (amíg nem szándékszom ide is retro sztori valamiket felpakolni és NEM, NEM FOGOK IDE OLYANOKAT FELPAKOLNI :) ) ez az alap kis sztori 5 fejezetet élt meg egész jól fogadták a portálon de rengeteg kliséből épült fel, emellett egyes személyek átírása a sztoriba se sikerült megfelelően de magának az alapsztorinak a veszte akkor is két dolog lett: az első, hogy túl sokat akartam, és túlzottan megakartam felelni az időigényeknek is (voltak fejezetek ahol emiatt külön újra át kellett dolgozni mert az idő miatt fontos részeket egy az egyben kihagytam), a másik az, hogy rettentően lusta vagyok és sajna csak ritkán szánom rá magam az írásra. Szóval igen 5 fejezet az alapkoncepció bukta. Innentől indult be az én "sztorispirálom" mivel ezt a művet már több tucatszor újra kezdtem hol a saját karakteremre alapozva, hol az egészet megismételve picit javítva, de egyiket sem fejeztem be sose.
Aztán volt egy jó nagy szünet ahol vagy fél-egy évig nem írtam semmit, és itt a nyár én meg újra kedvet kaptam az íráshoz, először egy kis "
fejvadászos kellemességgel" azután pedig úgy döntöttem, hogy ismét próbát teszek és most már végre letudom ez a művet egyszer s mindenkorra. S ehhez az előző műben kitapasztalt formához nyúltam, vagyis rövid novella, és a belső tudat felhasználása.
Így jött létre a több szempontból is igaz Visszatérés, amivel a felvezetés most végett ért és akit esetleg érdekel annak jó olvasást kívánok ;)
A Visszatérés
- Figyelem-figyelem, a reggeli műszakváltásig már csak 15 perc. Minden reggeli műszakos jelentkezzen az eligazítónál. Minden reggeli műszakos azonnal jelentkezzen az eligazítónál! - monoton és gépi hang, mint már oly sokszor, most is ezzel kezdődött el a reggel, a nevem Tairon
Faulk, már több mint húsz éve dolgozom a Sith Birodalom ezen támaszpontján, mint a kémelhárítás egyik végrehajtója, és ez az elmúlt húsz év alatt roppant jól ment nekem, mintha csak erre születtem volna, és negyed óra múlva kezdődik az én műszakom, szóval ideje lenne
kikelnem az ágyból, azt hiszem. Nem mintha különösebben ki szeretnék ma mozdulni innen. Már hónapot óta nem tudok aludni, és nem tudom miért - gondoltam magamban miközben próbáltam kikászálódni az ágyamból, és eljutni a zuhanyzóig, ami sikerült is, bár a zuhanyzás előtt az ajtómon dörömbölni kezdtek.
- Faulk nyisd ki! - ordították oda kintről, szóval gyorsan felvettem némi ruhát, és kinyitottam az ajtót, ahol szokottan most is csupán csak Kyp állt, mint már vagy 10 éve minden áldott nap.
- Kyp Durron, évek óta mondom neked, hogy ne zörgess ilyen korán az ajtómon, tudniillik szeretném rendbe rakni magam.
- Jó reggelt drága cimborám, igen, tudom, hogy már rengetegszer elmondtad ezt, de nekem is jó okom van arra, hogy ilyen korán zavarjalak.
- És mi lenne... - közben ásítottam egyet - ...az a csúcsszuper ok, drága barátom? - kérdeztem vissza, és közben beinvitáltam az alvóhelyemre, aztán pedig, mint minden reggel, most is megmostam az arcom.
- Hát az, hogy megtudjam, hogy rendben vagy-e? Bár megint rosszat álmodtál, Faulk?
- Ja, mint mindig, most is álmodtam, hogy jó vagy rossz, azt már én sem tudom.
- És mi volt közbe arra emlékszel?
- Nem sok minden maradt meg belőle - válaszoltam neki, és közben előkészítettem a speciális fekete páncélom, mely nélkül soha nem szoktam kimenni, orvosi és egyéb okok miatt.
- A karodhoz volt köze, meg azokhoz a tetves jedikhez? - kérdezte Kyp, s mikor a jedi szót mondta ki, szinte a tekintetére éget az undor, amivel kiejtette a szót, ennek a sith létén túl azon oka van, hogy a jedik egyik robbantásos merénylete miatt a jobb karom szétroncsolódott, és a fejemet is több repesz érte, ennek okait emlékezési hibákkal most is szenvedem.
- Nem, ez most valami más, de fogalmam sincs mi.
- Akkor mesélj, mire emlékszel?
- Arra meg nincs időm, 10 percem van elkészülni, és jelentkezni.
- Nem lesz gond, csak meséld már el.
- Hát legyen, de közben öltözni fogok. Szóval, valami olyasmi, mintha egy szellőző járatból figyeltem volna két sith összecsapását...
- Biztos, hogy két sith volt?
- Asszem, nem tudom. ... Na, de ott tartottam, hogy az egyik sith végül valahogy a földre küldi a másikat, s eztán már csak egy olyasmi kép maradt meg, mintha két pisztolyt fognék a győztesre, illetve még a vesztes sithnek a tekintete maradt meg, de nem tudom miért. És azt sem, hogy miért vannak már hónapok óta ilyesfajta álmaim.
- Értem, nos, én nem vagyok orvos, de tudom, hogy nagyon sokat szoktál olvasni, szóval szerintem csak egy könyvre emlékeztél így vissza vagy ilyesmi.
- De ez nem egy álom volt?
- Mondtam, nem vagyok orvos, de kösz, hogy beszéltél róla, ja, tényleg, műszakkezdésed lesz bocsánat, hogy zavartalak, én már megyek is, további jó napot. - s mire a mondat végére ért volna már el is viharzott a szobából
- Jó napot neked is - jegyeztem meg az orrom alatt, s önkéntelenül elmosolyogtam mikor rádöbbentem, hogy bár nekem papírom van arról, hogy emlékeim egy része eltűnt, az ő emlékei sith létére 5 perc után eltűnnek.
- Figyelem-figyelem, a reggeli műszakváltásig már csak 5 perc. Minden reggeli... Basszus, már csak ennyi időm van hátra, döbbentem rá, és gyorsan magamra vettem a sisakom, a páncélkesztyűket pedig már az eligazító felé való futás közben rögzítettem.
Végül is kicsi késéssel, de beértem, nem mintha sok dolgot elmondtak volna ott. A lényeg annyi volt, hogy legyünk résen, figyeljünk, és minden vackot jelentsünk, lényegében nekem az egész munkám abból állt, hogy sétálgattam a támaszponton, és ha valakit veszélyesnek ítéltem
meg, kövessem, ha beigazolódik a gondolatom, akkor pedig jelezzek a biztonságiaknak.
Egy pofon egyszerű feladat, még ha az ember olyan emlékhiányos, mint, lényegében egy dolgot nem szeretek. Azt, amikor a kószálás közben Kypen túl egy másik sithbe botlom, ilyenkor mind a tekintetük, mind a viselkedésük olyan velem, mintha olyat tettem volna, amiért büntetést
érdemlek, pedig a munkámban kimagasló eredményeim vannak. Egyszerűen nem tudom felfogni, mi bajuk van velem. Na, mindegy, a munkavégzés közben nem akarok erre gondolni.
Inkább csak figyeljünk szépen meg mindenkit. Nézzük akkor, jelenleg a... a... Na, sok ember van itt, asztalok, padok, egy kiadó hely, ahol tálcákon tányérokat adnak, és vesznek ki, és be. Na, akkor ez a... ja, igen a kantin. Jól van, jól van, most már eszembe jutott. Nézzünk szét itt,
hátha van valami, ha a bejárat melletti falnak dőlve figyelek, az meg is teszi.
Szerencsémre a sisakban senki nem látja, hogy éppen kit nézek. Na, akkor, itt vannak a konyhások, vagy egy tucat rohamosztagos és tiszt, akik esznek, még egy rohamosztagos a terem közepén, egyedül fején sisakkal, és jómagam. Na, ne, azért ennyire ne nézzen hülyének engem,
vagy csak ő is egy agyilag sérült katona mint én? Hát, az is vicces lenne, a végén kiderül, hogy ez csak egy gyógytelep, ahova a köztársaságiak csak a képzeletünkben akarnak behatolni,
kitudja, lehet, hogy az egész tetves sith-köztársasági háború csak mese.
Bár én szerencsés vagyok, hogy sose kellet ott harcolnom. Na, akkor figyeljünk tovább, hátha kiderül, hogy... eltűnt. A teljes rohamosztagos páncélos alak eltűnt. Kinéztem a folyosóra is,
és körbe néztem, de az nem lehet, ilyen hamar... Csak ha nem a kezdetektől fogva képzeltem, hogy ott van? Bassza meg, elfelejtettem bevenni a nyugtatókat, már megint fáj a fejem, remek, a képzelgések megelőzik a fejfájást mondhatni kurva jó, ennél már csak az jobb, hogy abból a nyamvadék álomból is csak az a tekintett maradt meg. Abból a tekintetből könnyen lehetett olvasni, határozott volt, dühös, olyan, mintha a tekintett tulajdonosa legszívesebben megölt volna, de közben pedig... Állj, elmerültem túlságosan is a gondolataimban, és úgy nézz ki, hogy
a főnökség ma az én szivatásomat rendelte el. A tucatnyi rohamosztagos közül az egyik figyel, ráadásul nő. Ez a nap egyre jobb lesz, azt hiszem, vissza kellene mennem, és bevennem a gyógyszereim. Lehet, hogy ez is csak egy képzelgés.
Kantin kivezető folyosón végig aztán balra, a második jobbra be, és balra és kihitte volna, nem képzelődöm legalábbis nem eléggé, tényleg követ. Érdekes a mai nap, csak ne akarna a fejem széthasadni, mert már alig bírom, ennek a sisaknak hála, hogy még senkinek ez nem tűnt fel.
Ráadásul most már még az a hülye álom is mintha megint előttem játszódna le egy pillanata, mintha rá kellene jönnöm, hogy az fickó a könyvből, vagy mit tudom én honnan, kire tartja a fegyvert. Egyáltalán, miért kell ilyeneket álmodnom, miért kell ezeket most átélnem, mi a franc történik, mi a franc történik velem, csessze meg. Azt hiszem, jobb lenne, ha megállnék a folyosó mellett, már így is kapkodom a levegőt mi az nyavalya ez?!
Csak érjek el a szobáig, csak érjek el odáig, csak, csak sikerüljön, rohadt fájdalom, nem fog ki rajtam, meg ezek a rohadt látszat képek sem fognak. 21A, igen, ez az én szobám, jobb oldal panel, kód beírás, megvan, és végre kinyílik az ajtó. Megpróbálok nyugodtan bemenni, Faulk, próbálj meg nyugodtan bemenni, Minron, próbálj meg... - hirtelen megálltam az ajtóban - Az kicsoda? Vagy mi? Most, hogy megálltam, érzem csak azt, hogy teljesen átázott a ruhám a
saját izzadtságomba, de a fejem még mindig nagyon fáj, tuti, hogy soha többet nem felejtem el bevenni. - ezzel a gondolattal végül beléptem az ajtón, és bezártam magam mögött.
A sisakot amilyen hamar csak tudtam, levettem, az asztalon pedig ott volt, az adagolóba töltve a gyógyszer amit reggel elfelejtettem beadni.
- Végre vége lesz - jegyeztem meg hangosan, s közben nem figyeltem rá, hogy az ajtó ismét kinyílik.
- Minek lesz vége? - kérdezte meg a nő, akin ekkor már sisak volt, de folyamatosan követett, s erre a fejemben minden elszállt, egy reflexszerű mozdulattal gyorsan felé fordultam, a gyógyszer a földre esett, s a helyét a kezemben egy pisztoly vette át, amit egyenesen a nőre tartottam, a pupillám kitágult, a halántékomon kirajzolódtak az erek, s úgy izzadtság patakokban folyt rólam, s az az iszonyatos fejfájás.
- Ki maga? Mit akar? - ordítottam rá, s kezem, amelyben a pisztolyt tartottam, csak úgy remegett.
- Nyugodj meg, Minron. Segíteni jöttem, csak nyugodj meg. - válaszolta a nő, a hangjában teljes nyugalom volt, ahhoz képest, hogy alig egy méterre volt tőlem. Bár amellett a nyugalom mellett volt még valami a hangjában...
- Nem tudom, kiről beszél, nem tudom kiről, én... én nem vagyok semmilyen Minron... nem ismerek semmi ilyesmit.
- Rólad beszélek, Minron, te vagy az, hát nem emlékszel?
- Az... Az én nevem Faulk. - miről beszél ez nő, miről beszél ez, miért azt a nevet hajtogatja, miért? Miért? MIÉRT?
- Szóval tényleg nem emlékszel - majd levette a sisakját, hosszú hajú, fiatal lány volt, viszont pontosan ugyanazt a tekintetet már láttam egyszer.
- Johi vagyok, Minron, most már emlékszel?
- Ez a tekintett, az álom, mi közöm van magához? - próbáltam volna megkérdezni, de annyira lekötött az, hogy a tekintetett felismertem, hogy nem figyeltem, amint egy kisebb csapat rohamosztagos észrevett minket.
- Hé, ide itt van! - ordított az ajtó előtt álló rohamosztagos, akit a következő pillanatban már a lány fénykardja vágott ketté.
- Minron, most már emlékszel? - kérdezte a lány, miközben a folyosóra nyíló kijáratott figyelte.
A hangok a folyosón egyre hangosabbak lettek, majd négy sith, és egy tucat rohamosztagos végül körbevette a bejáratott, már addigra, mire a lány befejezte a mondatott.
- Sajnálom, nem tudom, kiről beszél, és most kérem, adja meg magát - válaszoltan neki végül, összeszedve a maradék önerőmet, bár a fejem még mindig fájt, és azon tekinteten túl lényegében semmit nem értettem, amit mond.
- Ó, Minron, te emlékek nélküli idióta, nesze neked akkor - s a jobb öklével egyenes homlokon ütött amitől először a fejem, majd annak hatására a testem önkéntelenül is hátra esett, ekkor pedig a három sith, és két rohamosztagos az ajtón át lerohanták a lányt, a fegyverét
elvették, és kivitték a szobából. S aztán az ajtón Kyp lépett be, és meg egy rohamosztagos, miközben én a homlokomhoz nyúltam, s véletlenül a bal halántékomhoz értem, a jobb karom, és lábam hirtelen megremegett, mintha izomgörcs lett volna, s a fejem még jobban fájni
kezdett, mire a jobb kezemmel végigtapogattam a halántékom. Amin csupán egy kis puklit éreztem, s ahogy a jobb kezem rátettem, mintha görcsöt kapott volna, s összehúzódott a kezem, majd egy kis sercegést hallottam, aztán hirtelen elsötétült.
Mi a? Mi a francért fogok pisztolyt Kypre? Hol vagyok? Vagy várjunk csak, megvan, ez az a hülye álom, de most nem alszok, miért van ez? És mit keress benne Kyp? Ez nem egy könyv felhozása lenne?
- Minron, k... - hallottam egy hangot mögülem, s bárhogy próbáltam hátra nézni, hogy lássam, ki mondja, nem sikerült. De miért? Ha ez egy rohadt álom lenne, akkor tudnom kéne mozogni, de viszont akkor honnan veszem, hogy ez álom?
- Ha azért a szóért csinálnánk ezeket, már egyikünk sem élne, szóval inkább ne is mond ki - válaszolt az a test, amelyből én láttam a világot, s a hangja olyan volt, mint ha én mondtam volna. De hogyan, mégse szólaltam, ráadásul ilyen hülye monológot én ki sem
találhatok... Milyen álom ez? Vagy ez nem egy álom? De az nem lehet, akkor mi lehet ez? Hacsak nem? Csessze meg, ez az akart lenni? Csessze meg, csessze meg, csessze meg.
De hogyan?
- Faulk! Faulk jól vagy? - kinyitottam a szemem, Kyp pedig felsegített.
- Jól vagy? - kérdezte meg tőlem ismét.
- Azt hiszem - s közben ösztönösen a kijárat felé néztem, de már senki nem állt ott, vagyis Johit már elvitték, már ha ő az.
- Nyugodj meg, a támadódat most viszik el, egy orvos mindjárt jön és... - a mondat vége hirtelen távolinak hallatszott, és hang már nem ért el, ismét elsötétült minden. De már felkészültem arra, ami várni fog, megint visszakerülök ahhoz az emlékképhez, ha tényleg az.
Kinyílt a szemem, s az első kép, amit megláttam, a fehér plafon volt, a fejem pedig nem mozdult, csupán csak a hangokat hallottam a környezetemből.
- Lord Kyp, szeretne mondani esetleg valami nevet, vagy bármit, amit a páciensbe kellene ültetnünk? Még beleszólhat.
- A mesterem, már mindent eldöntött, de nagyon hálás lennék érte, ha
egy Faulk nevet kapna.
- Ahogy óhajtja sith uram.
- A szeme miért van nyitva?
- Csak az általánosság miatt, hogy ne veszítsük el, hiába, hogy egy amnéziás tünetet akarunk minél tovább fenntartani, a beteg jelenlegi helyzetében még ez is életveszélyes, bár ahhoz a robbanáshoz képest érdekes, hogy csupán csak a karját kellett amputálnunk.
- A mocsok minden gyilkosságot túlél.
- Ha ön mondja, és ha nem titok, tudja már, hogy ki fog majd figyelni rá?
- Az uralkodó engem tartott erre a legalkalmasabbnak. De mondja, erre ugye nem fog emlékezni?
- Erre nem, most ültetem be az idegi blokkolót.
Ezután a szemem előtt már csak egy kis eszközt fogó kéz haladt el, amely a fejem bal oldala felé nyúlt, majd utána már csak a fájdalom érzése, mely ismét tompulni kezdett, nem oly hirtelen mint az előző emlékemnél.
- Faulk, az uralkodóra mégis mi van veled? - kérdezte Kyp, amint ismét magamhoz tértem, ezúttal már nem estem össze, a fejfájásom is kezdett tompulni, viszont mintha halvány képek jelennének meg a szemem előtt, mintha automatikusan emlékek jönnének fel, de az agy még nincs vele
tisztába, hogy mik is azok. Csupán csak két dologgal van tisztában, de azokkal nagyon, és gyorsan kell cselekednem.
- Kyp, én egy baszott nagy idióta vagyok - mondtam ki lassan, úgy, hogy teljesen érthető legyen neki, végre. Bár magamat nem látom kívülről, azzal viszont tisztában vagyok, hogy a szám félmosolyra hajlott, és a tekintetem is más volt, éreztem, és tapasztaltam, mert
Kypet is reakcióra hajtotta, lassú reakcióra.
A Folyosón, két sith, és hat rohamosztagos szorosan közrefogva kísérte el Johit, a folyosó végén két rohamosztagos őrt állt, és egy sith is ott maradt felügyelni. Ők hárman mostanra már nem figyeltek annyira, és már majdnem beszélgetni kezdtek el...
Aztán megtörtént, én is visszatértem, s a csattanót Kyp falnak ütődő teste adta meg, ahogy a bal kezemmel még reflexből képes voltam egy Erőlökést tenni. Erre aztán mindenki felfigyelt odakint, mind a két rohamosztagos gyorsan reagált, a folyosót figyelték, hol az ellenség, az őket
figyelő tiszt elővette a fénykardját, és hátraszólt. A Johit kísérő csoport is felfigyelt a hangzavarra. Bár én azt élveztem, amikor kiléptem az ajtón, és leesett mindenkinek, hogy én
tettem ezt. Főleg a sithek kifejezései tetszettek. Mert az ember mindig élvezi, ha a rettenet hírnökeinek arcára a rettenet ül ki. De most nem ők a cél. Előbb még tartozom valakinek
ezért a nyaralásért. S ahogy a tekintetem a sithekről Kypre terelődött vettem észre a mosolygó lányt. Mégis csak sikerült neki emlékeztetni engem, nem úgy, mint nekem emlékezni.
Kiléptem az ajtón, és teljes lendülettel Kyp felé közelítettem, aki megpróbált felállni, kezdésnek gyomorszájon térdeltem, majd az összegörnyedő testét a jobb karommal megfogtam, és teljes gépi erőből a falnak csaptam, ahányszor csak tudtam. Kyp orrából folyt a vér, és a tarkója is vérben ázott, a falat mintha vörös festékkel öntötték volna le.
- Tüzet nyiss! - hallottam oldalról, s a következő pillanatban a két őr több sorozatot is leadott rám, amikből az első lövedékeket a páncél fogott fel, a többit pedig elkerültem azzal, hogy reflexszerűen a másik oldali falnak löktem magam a lábammal. Öröm volt elkönyvelni a tudatot, hogy az őrök kezdők, és a sisakban lévő cél követőt használják, amit viszont nem ilyen sebességre állítottak, igaz a hátam sem éppen örül az ilyen gyors csapódásnak.
Na, nézzük akkor, ebben a pózban, harminc másodperc az automatika észlelése, húsz, ha nem hülyék, és rám néznek, és tíz másodperc alatt újra érzékelni fog, hát akkor csináljuk élvezetesen.
A jobb kezemmel gyorsan felnyomtam magam álló helyzetbe, közben pedig a bal kezemmel ellöktem a két katonát, és a sithet is megpróbáltam, aki már aktivált fénykardal futott felém.
A kard néhány centivel mellettem haladt el, a sith is pedig csupán milliméterekkel előttem futott el. Basszus, ez nem sokon múlt. A sith pár méterrel azután, hogy túlfutott mellettem, végül megállt, és megint harci állást vett fel, a kardját úgy tartotta, hogy minél kevesebbet lássak belőle. Én pedig ismét a folyosó közepén álltam, fegyvertelenül, vagyis nem egészen, a bal kezemmel hátranyúlva az egyik őr fegyverét magamhoz húztam.
- Azzal próbálsz meg legyőzni? Nevetséges vagy, te nyomorult - mondta a sith, hangjában érezhető volt a düh, az utálat, és az önhittség is.
- Te azt mondod nevetséges, én azt mondom, hogy te vagy nevetséges, még velem sem bírsz el, azt se tudom, hogy lehetsz még egyáltalán sith, vagy talán pont ezért vagy itt - válaszoltam neki, s egyúttal próbáltam minél jobban felidegesíteni, ami úgy tűnt bevált, mert egy
percen belül már meg is indult ismét ellenem, a hülye. A fegyver távcsövén keresztül, először a térdeire, majd a vállára, és a nyakára adtam le lövéseket majd miközben mindet hárította, és
közelebb ért, sikerült túltöltenem a fegyvert, amit aztán felé dobtam, s vártam bekapja-e a csalit. A sith a felé közeledő fegyvert a kardjával kettévágta, ami ekkor a benne túltöltésre került energia cellában egy kisebb robbanást eredményezett, nem halálost, de elég időt nyertem vele, hogy a közelébe jussak, és kiüssem a kardot a kezéből, ami ekkor automatikusan lekapcsolt, a bal kezemmel pedig olyasmit tettem, amit már vagy hónapok óta nem. A visszatérő emlékeim alapján ez nálam vagy nagyon jó taktika volt, vagy egyszerűen csak ennyit tudtam, nem tudom, maga a dolog nem több, minthogy az Erőlökést egy pontra koncentrálni, a mostani helyzetben ez a pont most a nyak volt, ami a lökés hatására láthatóan kimozdult, túl irreálisan, majd a sith a következő
pillanatban összeesett.
- És akkor most jobb, ha segítek Johinak.
- Hááát, Min, akkor jobb lesz, ha megkérem őket, hogy szedjék össze magukat megint. - a hang hallatára egyből magam mögé néztem, a folyosón tőlem vagy harminc méterre állt, arcán mosoly, tekintetében öröm. Még legalább húsz méterrel mögötte, pedig két sith és a rohamosztagosok feküdtek, némelyiknek a nyöszörgése ekkor jutott el a tudatomig.
- Remek, akkor már csak két dolog van hátra.
- És pedig mi?
- Először is szeretném megkö...
- Te mondtad még régebben, hogy ne köszönjük meg egymásnak ezeket, mert nem az ilyenekért csináljuk azt, hogy megmentjük egymás életét, még mindig nem emlékszel rendesen?
- Hát... Igen. Viszont akkor most már ideje lenne innen elmenni nem?
- Jaja. Szerintem is.